|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 31 találat | lapozás: 1-30 | 31-31 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Georghiu-Dej, Gheorghe 1990. augusztus 5.Örömmel értesült a sepsiszentgyörgyi csángó összejövetelekről, írta Bartis Árpád, aki 1957-ben az Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Vezérigazgatóságának tanfelügyelőjeként foglalkozott a moldvai csángók magyar iskoláival. 1957-ben Kardos János volt Bákó tartományi tanfelügyelővel 22 falut látogattak meg, azt vizsgálták, miért szűnt meg 1953-ban sok csángó faluban a magyar iskola. Sok helyen rémhírt terjesztettek, de közrejátszott a Magyar Népi Szövetség akkori felszámolása is. Gheorghiu Dej emberei egyszerűen felszámolták a moldvai csángó falvakban a magyar nyelvű oktatást. 1957-ben még működött a lészpedi, bahánai, újfalusi és egy gyimesbükki VII. osztály, továbbá négy környékbeli négyosztályos elemi iskola. Ekkor végzett Bákóban a magyar tanítóképző második évjárata 25 tanulóval, Albu Zsigmond volt az osztályfőnökük. Új elemi iskolákat nyitottak meg Magyarfaluban /Gaiceana-Unguri/, a bákói tanítóképzőben egy V. osztály, Külső-Rekecsinben, a magyar nyelvet, mint tantárgyat bevezették Dioszínben /Gioseni/, Szőlőhegyen /Pirgaresti/ és Ploscuteni falvakban. Ezután 1958 és 1960 között rendre felszámolták a magyar nyelvű moldvai iskolákat, még a gyimesbükkieket is. A Nemzetiségi Vezérigazgatóság - amelyben képviselve voltak Románia összes nemzetiségei: magyarok, németek, szerbek, ukránok, zsidók, szlovákok, tatárok - 1958-ban megszűnt. /Bartis Árpád: A csángómagyar iskolálról. = Keresztény Szó (Kolozsvár), aug. 5./1993. október 22.Szász János Iliescu elnöknek címzett nyílt levelében cáfolta az elnöknek a Keleti Románság Tanácskozásán elhangzott beszédének magállapításait. Iliescu elnök szerint Románia tiszteletben tartotta a Gyulafehérvári Nyilatkozat elveit még a nehéz időkben is, megteremtette a nemzeti kisebbségek számára a létfeltételeket. Szász János cáfolatul emlékeztetett a második világháború alatt Iasiban és Besszarábiában részben pogromokban kiirtott és deportált zsidók és deportált cigányok sorsára, a nemzetiségek helyzetére Gheorghiu Dej és Ceausescu alatt. Az elnök nem ül le tárgyalni az RMDSZ-szel, mert a romániai magyarságot a hitleri "ötödik hadoszlophoz" hasonlítja. Ebből nehezen lesz román-magyar megbékülés. /Vitáim az elnökkel. Bantusztánból Abszurdisztánig. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 22./1994. október 10.Okt. 10-én az RMDSZ-honatyák több interpellációval éltek. Szabó Károly szenátor Liviu Maior tanügyminiszterhez intézte szavait. Iliescu elnök strasbourgi kijelentésével ellentétben a magyar nemzetiségű diákokat a legkülönbözőbb módszerekkel akadályozzák abban, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Példának idézte a szatmári 3. sz. Líceumot, ahova sikerrel felvételizett 18 tanuló, de még mindig nem alakították meg részükre a magyar osztályt. Antal István képviselő a pénzügyminisztertől kért választ arra, hogy mikor módosítják az 1954-ből, Gheorghiu Dej idejéből származó, a privatizációt fékező törvényt. /RMDSZ Tájékoztató, 387. sz., okt. 11./1997. május 7.A Társadalmi Párbeszéd Csoport Bukarestben a Bolyai Egyetemről rendezett vitát, melyet Sorin Antohi egyetemi tanár vezetett. Serban Agachi a Babes-Bolyai Tudományegyetem kancellárja elmondta, hogy "Kolozsváron nem verekszünk" és hangsúlyozta, hogy a vita kulturáltan, akadémiai szinten folyik az érdekeltek között. Kijelentette, hogy a román akadémiai közösség nem vitatja az önálló magyar egyetem céljának jogosságát, de feltette a kérdést, "miként valósítható az meg anélkül, hogy lerombolnák a BBTE Európa-szerte érdeklődést kiváltó multikulturális struktúráját". Horváth Andor, a magyar tanári közösség álláspontjának szóvivője hangsúlyozta, hogy 1959-ből kell kiindulni, majd, hogy politikai döntésre van szükség, mert a tét nem egy egyetem belső szervezése, hanem a romániai magyar értelmiség s vele a romániai magyarság jövője. Kijelentette, hogy "ez ellen irányult az 1959. évi döntés", ezt kell jóvátenni. Neményi József Nándor volt Kolozs megyei RMDSZ képviselő, jelenleg pedig a Versenytanács államtitkári rangú tagja, felidézte a drámai napokat, amikor 19 éves diákként átélte a "Korea-stílusú kampány"-t, melyet a magyar egyetem ellen indítottak. Elmondta, hogy Gheorghiu Dej főtitkári döntését végrehajtandó ott ült az egyesítő gyűlés elnökségében Nicolae Ceausescu a későbbi pártvezető, valamint Ion Iliescu, akkor mint ifjúsági vezető, "az egyesítés" lelkes aktivistája. Claude Karnouh Kolozsváron tanító francia etnológus arra bíztatta a hallgatóságot, hogy tárgyilagosan értékelje a magyarok kiindulópontját. "Hogy ki mettől van itt tette fel a kérdést. A magyarok mindenesetre itt vannak ezer éve. Nem túl sok, de nem is kevés", mondta a professzor. A Tanügyminisztérium egyik államtitkára, valamint egy illetékes osztályvezető kijelentették, hogy védik a BBTE egységét, multikulturalitását, és felhívták a figyelmet a különválás óriási költségeire. Magyari Vincze Enikő, a BBTE magyar előadója kifejtette, attól tart, hogy a különválás egyeseknek etnikai viszály szítására szolgáltatna ürügyet és szerinte a megfelelő önállóságú magyar tagozat a legjobb megoldás. A lap emlékeztet, hogy Serban Agachi terve a fakultások magyar, román és német oktatóit külön csoportosítja, de az egyetem szenátusában így is megmaradnak az eddigi arányok, a románok 80%-ot képviselnek. Úgy véli, hogy jóindulat esetén minden kéréshez hozzájárulhatnak, de mi történik, ha nem az európai szellemiségű Andrei Marga lesz a rektor, ha egyszer majd nem a jelenlegi szellem érvényesül? A vita nem oldotta meg a kérdést, de biztató: maga a vita. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./1997. május 31.A 2000 című folyóirat közli Gheorghiu Dej Rákosi Mátyáshoz írt, 1955. nov. 12-én kelt levelét. A magyar Kiadói Főigazgatóság elküldte Bukarestbe Szabó Pál Nyugatalan élet című önéletrajzi művének III. kötetét azzal, hogy a könyvet adják ki a román-magyar egyezmény keretein belül. A levélben a román pártfőtitkár felhívta Rákosi figyelmét arra, hogy a könyvben /a megadott oldalon/ a román-magyar határ kérdésével kapcsolatban kiderül: a szerző erős nosztalgiát érez Erdély iránt. Az ilyen nézeteket tartalmazó könyv kiadása olyan benyomást kelthetne, mintha a két ország között "nézeteltérések lennének Erdély kérdésében. Pedig ezt a kérdést véglegesen eldöntöttük már, ami a békeszerződésben rögzítve van." "Mi határozottan visszautasítjuk a nacionalizmus és a sovinizmus bármely jelentkezését" - írja Dej. /2000 (Budapest), máj./ A szigorúan titkos levél publikálása mutatja, mi mindenre kiterjedt a román pártvezetők figyelme.1997. november 10.A Nagy-Románia Párt Bukarestben nov. 9-én befejezett kongresszusán két hivatalos dokumentumot fogadtak el. A párt a "felvilágosult nacionalizmus" doktrínája alapján áll. Programjuk "rendet és fegyelmet" ígér. Kormányra kerülése esetén a párt létrehozza a "Románellenes Tevékenységet Vizsgáló bizottságot", és megindítja az eljárást "a horthysta RMDSZ" betiltására. A román állam tekintélyét helyre fogják állítani Hargita és Kovászna megyében. Az NRP-kormány kezdeményezni fogja a Magyarországgal és Ukrajnával kötött alapszerződések újratárgyalását "a történelmi igazság, a nemzetközi jog és a Románia érdekeinek járó tisztelet alapján". Javasolni fogják a Moldovai Köztársaság "békés úton történő visszatérését az anyaországhoz" egy konföderáció keretében. A párt méltatta a háborús bűnösként kivégzett "hős katonát", Antonescu marsallt, aki "a keleti kommunista kolosszus ellen küzdött", továbbá az ország két kommunista vezetőjét, Gheorghiu Dejt és az 1989-ben kivégzett Nicolae Ceausescut, akik "megteremtették a feltételeket a nemzeti doktrína feltámadásához". Programjuk szerint "Nagy-Románia újbóli megteremtését, az önkényesen elragadott területeknek a hazához való visszatérését kell céloznia". "Az igazság az, hogy Romániának vissza kell nyernie azokat az örök román területeket, amelyeket elraboltak tőle a Ribbentrop-Molotov paktum nyomán". A kongresszuson nagy sikert aratott Iuliu Furo (Fúró Gyula) szenátor, a párt szenátusi csoportjának vezetője, például olyan kijelentésekkel, mint hogy "az RMDSZ-nek el kell tűnnie a föld színéről", "Erdély román volt, román és román marad", "a román nyelv szent". - A Nagy-Románia Párt újraválasztotta elnökévé Corneliu Vadim Tudort. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./1998. május 7.A Társadalmi Párbeszéd Csoport Bukarestben a Bolyai Egyetemről rendezett vitát, melyet Sorin Antohi egyetemi tanár, szellemtörténész vezetett. Serban Agachi a Babes-Bolyai Tudományegyetem kancellárja elmondta, hogy "Kolozsváron nem verekszünk" és hangsúlyozta, hogy a vita kulturáltan, akadémiai szinten folyik az érdekeltek között. Kijelentette, hogy a román akadémiai közösség nem vitatja az önálló magyar egyetem céljának jogosságát, de feltette a kérdést, "miként valósítható az meg anélkül, hogy lerombolnák a BBTE Európa-szerte érdeklődést kiváltó multikulturális struktúráját". Horváth Andor, a magyar tanári közösség álláspontjának szóvivője hangsúlyozta, hogy 1959-ből kell kiindulni, majd, hogy politikai döntésre van szükség, mert a tét nem egy egyetem belső szervezése, hanem a romániai magyar értelmiség, s vele a romániai magyarság jövője. Kijelentette, hogy "ez ellen irányult az 1959. évi döntés". Neményi József Nándor volt Kolozs megyei RMDSZ képviselő, jelenleg pedig a Versenytanács államtitkári rangú tagja, felidézte a drámai napokat, amikor 19 éves diákként átélte a "Korea-stílusú kampány"-t, melyet a magyar egyetem ellen indítottak. Elmondta, hogy Gheorghiu Dej főtitkári döntését végrehajtandó ott ült az egyesítő gyűlés elnökségében Nicolae Ceausescu a későbbi pártvezető, valamint Ion Iliescu, akkor mint ifjúsági vezető, "az egyesítés lelkes aktivistája". Claude Karnouh Kolozsváron tanító francia etnológus arra bíztatta a hallgatóságot, hogy tárgyilagosan értékelje a magyarok kiindulópontját. "Hogy ki mettől van itt?- tette fel a kérdést. "A magyarok mindenesetre itt vannak ezer éve. Nem túl sok, de nem is kevés" - mondta a professzor. A tanügyminisztérium egyik államtitkára, valamint egy illetékes osztályvezető kijelentették, hogy védik a BBTE egységét, multikulturalitását, és felhívták a figyelmet a különválás óriási költségeire. Magyari Vincze Enikő, a BBTE magyar előadója kifejtette, attól tart, hogy a különválás egyeseknek etnikai viszály szítására szolgáltatna ürügyet és szerinte a megfelelő önállóságú magyar tagozat a legjobb megoldás. A lap emlékeztet, hogy Serban Agachi terve a fakultások magyar, román és német oktatóit külön csoportosítja, de az egyetem szenátusában így is megmaradnak az eddigi arányok, a románok 80%-ot képviselve. Úgy véli, hogy jóindulat esetén minden kéréshez hozzájárulhatnak, de mi történik, ha nem az európai szellemiségű Andrei Marga lesz a rektor, ha egyszer majd nem a jelenlegi szellem érvényesül? /Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./2000. december 15.A bukaresti Katonai Hadbíróság legújabb döntése szerint Gheorghe Craciun ezredes, aki 1958-1964 között volt a nagyenyedi börtön parancsnoka, bűnügyi perének következő tárgyalása jővő év január 21-én zajlik. Az ellene felhozott vád szerint az említett időszakban személyes parancsára nem kevesebb, mint 216 politikai foglyot öltek meg az enyedi börtönben. Közöttük volt Mircea Vulcanescu tanár, Mihai Enescu lelkész, Alexandru Macici tartalékos tábornok, valamint a két világháború közötti kormányok számos kimagasló alakja. Az exparancsnok vallomása szerint a bebörtönzöttek fizikai megsemmisítésére a legfelsőbb politikai hatalom - személy szerint Gheorghe Pintilie tábornok és Gheorghiu Dej - részéről kapott hivatalos megbízatást. /A kommunizmus enyedi pere. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./2001. október 23.Asztalos Lajos kolozsvári közíró, műfordító emlékezett a múltra, 1956-ra és a börtönévekre. - 1956 számomra 1952-ben kezdődött - állapította meg. A középiskolában osztálytársaival részt vett egy általuk létrehozott rendszerellenes szervezetben. A szervezetnek az Illegális Kommunistaellenes Szervezet nevet adtuk, rövidítve IKE. Röpcédulákat nyomtattak. Neki két gumibetű készlete volt, amit átadott társainak. Kétezer röpcédulát ki is nyomtattak. Asztalos nem vett részt ebben az akcióban, mivel akkor a repülős pályára készült. A röpcédula szövegét lefordították románra is. Ez körülbelül így hangzott: "Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családjaitokat". 1952, május 1-re virradó éjszaka a társaság néhány tagja kiment a Donát útra, és szétszórták a röpcédulákat. A következő alkalommal elhatározták, hogy felrobbantják a nagyfeszültségű tápvezeték oszlopot a Hójában. Ehhez azonban robbanóanyagra volt szükség. Szerencséjükre a robbanóanyagot nem sikerült elkészíteniük. - A röpcédulát szórók látták, hogy a Sétatér elején leigazoltatják, megmotozzák az embereket, ezért a náluk lévő röpcédulákat letették az egyik padra. A csomagot azonban meglátta a pad mellett elhaladó, tanítóképzősökből álló csoport egyik tagja, és gyanútlanul zsebre vágta. Ez lett a vesztük, ugyanis a motozáskor megtalálták náluk a röpcédulákat. Hiába mondták, hogy nem ők készítették, nem hitte el senki nekik. Letartóztatták őket és bevitték a Szekuritátéra, ahol a vallatáson agyba-főbe verték a szerencsétleneket. Amikor Asztalosékat letartóztatták, akkor szabadon bocsátották őket. Nyáron a többiek tudomása nélkül egyik társuk elhatározta, hogy partizánakcióba kezd és a szomszéd fiúval augusztus 23-a alkalmával újabb röpcédulákat nyomtatnak ki. Úgy döntöttek, hogy vonattal elmennek Nagyváradra, majd innen az uránbánya felé, és ott elszórják a robogó vonatból. Mindezt megtudta valaki, aki feljelentette az egész társaságot. Elsőként öt vagy hat személyt csuktak le. Rögtön elővették őket. Utána a többit is bevitték. Általában háromtól nyolc évig terjedő börtönbüntetést róttak ki. Asztalos három évet kapott, mert a röpcédulákat az ő betűkészletével nyomtatták ki. Volt, aki négy évet kapott, a lányok is például. Akik részt vettek a röpcédulák nyomtatásában, illetve azok szétszórásában, öt-öt, a vezetők pedig nyolc-nyolc évet kaptak Egyik társukat hét évre ítélték, mert egy rozsdás forgópisztolyt találtak nála. Az IKE-nek sok tagja volt, az első menetben tizennyolcukat tartóztatták le. Ezzel azonban még nem fejeződött be, ugyanis még hátra voltak a csoport többi tagjai. Őket 1953. június 2-án tartóztatták le. Valamivel enyhébb ítéletet kaptak. Gyakorlatilag harmincöten voltak. A Szekuritáté Veress Zoltánt tette meg vezetőnek, aki később nagyon tehetséges író, szerkesztő lett. 1986-ban azonban már nem bírta tovább, és családostól kiszökött Svédországba. Azóta is ott élnek. - Sztálin halála után bizonyos enyhülés kezdődött, amikor felszámolták a Duna csatornát is. Palocsay Zsigmond sorstársának édesapja, a híres kertész, Palocsay Rudolf járt közben Gheorghiu Dejnél, hogy engedjék a fiatalokat szabadon. Ennek köszönhetően 1954. szeptember elején külön közkegyelemben részesítették mindnyájukat. - A börtönben a délelőtti váltásban azok dolgoztak, akik öt évnél nagyobb büntetést kaptak, ők reggel hattól este hatig dolgoztak. Akiket kevesebb mint öt évre ítéltek el, alkották a délutáni váltást. Munkaidejük este hattól reggel hatig tartott. Aki nem teljesítette a normáját, a felére csökkentették a napi élelmiszeradagját. Aki olyasmit követett el, ami az őröknek nem tetszett, magánzárkába csukták. Egyeseket két-három napig is ott tartottak. Többségüket ájultan, legyengülten vagy feldagadt lábakkal szedték ki a szűk zárkából. Ennél is rosszabb volt, amikor nem dolgozhattak. Ugyanis 1954. januárjától a politikai foglyokat felmentették a munka alól. Akik a cellában maradtak, kevesebb élelmiszert kaptak. Szabadulása után felvételizett az orvosi egyetemre, de nem vették fel. A következő évben bejutott a Bolyai Egyetem természet szakára. 1958. szeptemberében, még a tanévkezdés előtt tisztogatást hajtottak végre az egyetemen és mindazokat, akik egykor politikai foglyok voltak, mind egy szálig kitették az egyetemről. Amikor 1959. januárjában elkezdődött a két egyetem egyesítését előkészítő üléssorozat, döbbent rá Asztalos, hogy tulajdonképpen az egész azért volt, hogy megtisztítsák a terepet, és felszámolják az ellenállás lehetséges gócait. Általános nagy tisztogatás volt. Régi jó középiskolai tanárokat távolítottak el, mint Mikó Imrét, Heinrich Lászlót vagy Kerekes Jánost. Asztalost hamarosan behívták munkaszolgálatra Arad mellé. Megpróbálta folytatni a tanulmányait az egyetemen. Akkor már Daicoviciu volt a rektor. Üvöltve verte az öklével az asztalt, hogy neki ilyen banditákra nincs szüksége, mert ő azért van ott, hogy az ifjúság lelki tisztaságára felügyeljen. A későbbi években elkezdett írogatni, portugálul, spanyolul tanulni. Fordításai, írásai kezdtek megjelenni. Spanyol, portugál, brazil népmeséket fordított, kalotaszegi népmeséket gyűjtött. 1989 után belevette magát a közéletbe. /Papp Annamária: Asztalos Lajos: 1956, amely 1952-ben kezdődött. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./2001. november 13.A hetedik Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár talán legszokatlanabb mozzanata az volt, hogy Gyéresi Júlia marosvásárhelyi színművésznő szinte reggeltől estig elmondta Pilinszky János összes verseit. A vásár utolsó napján több kiadó ismertette újdonságait. Az önéletrajzi jellegű Bánffy Miklós trilógiáról Dávid Gyula /a kolozsvári Polis Kiadó vezetője/ elmondta: 1989 előtt a Kriterion Könyvkiadó számtalanszor tett kísérletet arra, hogy Bánffy műveit megjelentesse, de ezt nem sikerült elérni. Az 1904-től 1914-ig terjedő időszakról hírt adó alkotás művelődéstörténeti értékkel is bír. Gy. Dávid Gyula a bonchidai Bánffy-kastélyról írt könyvet. A Kalota Kiadónál /Kolozsvár/ nemrég látott napvilágot Czegei Carla Bözsi című írása, melyhez Marosi Ildikó előszót írt. Megjelent Molter Károly levelezésének második kötete. Igen gazdag volt a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó könyvvásári felhozatala. Köztük van Magyari András és Egyed Ákos történészek gondozásában megjelent tanulmánygyűjtemény: A székelység története a 17-19. században. A történészek célja egy korszerű Székelyföld monográfia megalkotása. A Németországban élő Gáll Mátyás Vízválasztók című, románul megírt dokumentumregényét az ugyancsak Németországban élő Hajdú Farkas Zoltán fordította magyarra. Gáll Mátyás egy zsidó kereskedő család gyermekeként látta meg a napvilágot. Bekerült az illegalista kommunista mozgalomba, majd börtönben töltött évei során többek között Nicolae Ceausescuval, Emil Bodnarassal, Gheorghe Gheorghiu Dej-zsel együtt raboskodott. Gáll Mátyás elmondta, azért írta románul, mert együtt dolgozott olyan politikai személyiségekkel, akiknek később igen jelentős szerepe volt Románia történetében, tehát a román közvéleménynek meg kellene ismernie azokat az eseményeket, melyeket ő átélt. A Mentor Kiadó /Marosvásárhely/ jelentette meg Miklóssy Gábor festőművészről szóló monográfiát, a magyarországi művészettörténész, Sümegi György munkáját. /(Máthé Éva): Könyvvásári körséta (2.). = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./ Gazdag a kínálata nemzetközi könyvvásáron. Az romániai magyar kiadók közül leggazdagabb kínálattal a Pallas-Akadémia jelentkezett, Tőzsér József igazgató tájékoztatása szerint ebben az évben negyvennégy könyvet jelentettek meg, többségüket támogatás nélkül, saját erőforrásból. A Polis és a Kalota Könyvkiadó közös standján Gy. Dávid Gyula A bonchidai Bánffy-kastély s a Bánffy Miklós-sorozat Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol című kötetei - az idei erdélyi magyar könyvtermés talán legjelentősebb filológiai teljesítménye. A vásár színfoltja a kolozsvári Röser Antikvárium standja: többségében a hetvenes-nyolcvanas évek legjobb Kriterion-könyvei sorakoztak a pulton. A kiállításon megjelenő sok kiadó /Károlyi Gáspár Alapítvány, Mentor, Erdélyi Híradó, Juventus, Impress, Koinónia, Glória, Pro-Print Kiadó stb/ könyvei szinte teljesen hiányoznak a hazai nagyvárosok könyvesboltjaiból, jegyezte meg Fábián Imre. Arról sincs meggyőződve, hogy az itt bemutatkozott romániai magyar könyvkiadók könyvei eljutnak a megyei, városi, egyetemi könyvtárakba. /Fábián Imre: Könyvvásárt láttam. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 13./2006. február 2.A Szobraink Székelyudvarhelyen néven ismert rendezvénysorozaton egy olyan szoborról esett szó, mely már nem látható. Az előadáson Kápolnási Zsolt, az Eötvös József Szakközépiskola történelemtanára Petru Grozáról beszélt, életéről, pályafutásáról. Gróza Péter avagy a nagy átverés címen vezette be előadását. Petru Groza Hunyad megyében, egy Bácsi nevezetű faluban született 1889-ben. Egyetemi tanulmányokat Budapesten, Lipcsében és Berlinben végzett, jogi doktori címet is szerzett. 1919-ben részt vesz a román alkotmányozó nemzetgyűlésben, képviselő lett, majd Erdély és a kisebbségekért felelős tárca nélküli miniszteri státuszt kapta. 1933-ban létrehozta a magyarul Ekés Frontnak nevezett pártot (Frontul Plugarilor), a neki tulajdonított, az Antonescu-diktatúra elleni véleménye miatt bezárták – két-három hétre. Szovjet nyomásra 1945-ben a Groza lett a miniszterelnök, úgynevezett demokratikus kormányt alakított. 1948 után Groza már csak szimbolikus státust képviselt, 1952-ben pedig Gheorghiu Dej lett a kommunista miniszterelnök. Groza 1958-ban halt meg és szülőfalujában temették el. Groza közös sorsról, közös jövőről beszélt, légies határokról, s az volt a véleménye, hogy a nemzetiségi kérdés magától megoldódik. 1946–1947 között rengeteg rendszerellenes letartóztatást, kivégzést hajtottak végre, és magyarellenes atrocitásokról is voltak. Székelyudvarhelyen 1974. március 9-én leleplezték dr. Petru Groza szobrát a Tamási Áron Gimnáziumhoz vezető út bal oldalán. A szobrot 1990-ben eltávolították. /(bb): Petru Groza, akinek Arany János a kedvence volt. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 2./2006. június 9.Nikolits Árpád, a Nagyváradról Budapestre települt író nagyobb lélegzetű, monografikus interjút készített: Kozmikus csendből. – Megőrzött vallomások a Holnap városából címmel, a Kecsmetion Pressnél százhat példányban megjelent kötetében a száz éve született Horváth Imrét és nejét, Margit nénit beszéltette. Emellett születésnapi üzenetekben mondta el véleményét, jókívánságát néhány, a költővel közeli kapcsolatban álló kortárs: Bajor Andor, Marosi Péter, Létay Lajos, Banner Zoltán. Nikolits beszéltette az interjúalanyokat. Óvatosan kérdezett, jelentéktelen epizódok kerülnek előtérbe. A kötetből nem tudhatja meg az utókor, hogy Horváth Imre miként vált a Petru Groza-i, Gheorghiu Dej-i kommunista diktatúra egyik kegyenc magyar költőjévé. Nem szembesít azzal a ténnyel, minek elismeréséül kapta a tizenötezer lejjel (egy komoly ház ára akkor!) járó állami díjat. Vajon hogyan jutott el beérett költőként, negyvenhét évesen a kulákság gúnyrajzáig, Sztálin dicsőítéséig? Az olvasó arra is kíváncsi lehet, a kisebbségbe nyomorított erdélyi magyarság létkérdései miért nem itatják át költészetét, miért nem foglalkoztatta – miként nagy kortársait, Kós Károlyt, Reményik Sándort – a nemzetsors? Arra sem derül fény, hogy 1971-ben miért nem írta alá a pártállam megbecsült költője a nagyváradi írók, festők, színészek petícióját, melyben egy, a Familiával párhuzamos magyar nyelvű irodalmi folyóirat megjelenését kérték a Központi Bizottságtól? /Pataki István: Költőarc félhomályban. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jún. 9./2008. november 14.A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./2010. március 25.Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleményeEmlékeztető Lakatos Péternek a Temesvári Kiáltvány 8-as pontja és a szekus vagy nem szekus dilemma tárgyában Március 15-e előtt a nagyváradi magyar körökben egy húsz évet késett vita borzolta a kedélyeket. Középpontjában az a Lakatos Péter állt, akit aránylag későn, „csak” 1999-ben kooptált az RMDSZ a megyei vezetésbe, de aki azután „meghökkentő, egyben gyanús” RMDSZ-es karriert futott be rövid idő alatt: 2001-ben a megyei szervezet elnöke, 2004-ben parlamenti képviselő, majd 2008-ban ismét parlamenti képviselő lett, immáron egyéni választó kerületben. Egyik emblematikus figurája, valóságos „brand”-je ő a Bihar megyei RMDSZ-nek. A vita azt követően robbant ki, hogy Tőkés László, EP-parlamenti képviselő a közelmúltban egyik, a kommunista múlttal való szembenézés fontosságáról tartott sajtótájékoztatóján azt „merészelte” mondani, helyi példával élve, hogy Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő tisztsége összeegyezhetetlen a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjával. Lakatos Péter kikérte magának, pro és kontra vélemények záporoztak ismét vele kapcsolatban, névvel és név nélkül, helyreigazítás címén illetlen mocskolódással és sértegetésekkel körítve, és van olyan internetes félbulvár portál is, amely hatékonyan válogatott, gyomlált (egyoldalúan persze, és bizonyára külső útmutatásra) az elhangzó vélemények között. A gusztustalan „felhajtás” annyit biztosan jelez, hogy egy közérdekű, ámde elvarratlan, a helyi kereteken jóval messzebbre mutató problémáról van szó. A Lakatos Péterrel szembeni, mondhatni állandósult „méltatlankodások” annak tudhatóak be, hogy Bihar megyében már a látszatra sem adtak abban a posztkommunista restaurációban, amely egyébként az egész RMDSZ-ben végbement valamilyen formában. Itt ugyanis 2002-ben egyenesen Ceauşescu egyik volt belügyis tisztjét „kérték meg” arra, hogy „áldozza fel magát”, és fogadja el a Bihar megyei RMDSZ elnöki tisztségét. A jogos méltatlankodások nem késtek elhangzani, többek között azt kifogásolván, hogy Lakatos Péter személyében egy volt szekus dirigálja a bihari magyarokat. A legújabb erőteljes média kampányra való tekintettel, de megvárva a március 15. ünnepségek elteltét, bekapcsolódunk a vitába, mivel úgy véljük, hogy ma már rendelkezünk az ahhoz szükséges rálátással, hogy tárgyilagosan, indulatoktól mentesen, tisztázó, nem pedig lejáratási szándékkal, érdemben fejtsük ki véleményünket. MPP kontra Lakatos – Parlamenti választások 2008. A mostan zajló vitát megelőzően szervezett formában utoljára a Magyar Polgári Párt Bihar megyei szervezete mondott véleményt Lakatos Péterről, 2008. november 20-án, a romániai parlamenti választások előtt, amikor is egy Felhívás keretében arra szólítottuk fel a magyar választókat, hogy alkalmatlansága miatt ne szavazzanak Lakatos Péterre. Szó szerint idézzük a vonatkozó részt: „Ne szavazzunk LAKATOS PÉTER-re, aki az RMDSZ parlamenti képviselő jelöltje a kettes számú (Székelyhíd-Szentjános-Telegd) egyéni választási körzetben, mivel: - Nincs kötődése az Érmellékhez, az RMDSZ vezetése ejtőernyőzte be ebbe a befutónak számító körzetbe. - Kifogásoljuk, hogy 2002-ben megyei RMDSZ-elnökként az Orbán-kormánytól Érmindszentnek megítélt, egy Ady-emlékhely kiépítésére pályázaton elnyert 320 millió forintot a Medgyesy-kormány segédletével, az eredeti szándékkal szemben egy jellegtelen nagyváradi gyűlésterem felépítésére, részben ismeretlen célokra használta. Etikátlan eljárásával súlyos kárt okozott a sorvadó Érmindszentnek, az Ady-kultusznak, és az Érmelléknek. - 2002-ben érmelléki szervezetek (Érmihályfalva, Székelyhíd, Margitta, Berettyószéplak) kezdeményezték a Szövetségi Képviselők Tanácsában az RMDSZ Érmelléki Területi Szervezetének létrehozását, a már működő székelyföldi modell (történelmi székek szerinti felosztás) alapján. Megyei RMDSZ-elnöki minőségében akkor ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott. Akciójával meggátolta, hogy ez a tájegység – a Székelyföld mellett az egyedüli, amelyben a magyarok még számbeli többségben vannak – mikrorégióként fogalmazhassa meg magát, és kihasználhassa ezáltal a magyar identitás megőrzésében és gazdasági téren azokat a lehetőségeket, amelyekre az időközben EU-taggá vált Romániában ma már lehetősége lenne. - Belügyis múltja közismert. Sajnálatos és aggasztó, hogy a 180000 bihari magyar között Lakatos Péter helyett most sem találtatott egy olyan jelölt, aki mentes egy ilyen múlttól.” A politikai cinizmus „megkapó példája”, hogy pontosan abban az érmelléki egyéni választókerületben nyerte el második parlamenti képviselői mandátumát, amelynek „önállósodását” „tűzzel-vassal”, saját kezűleg hiusított meg. Amint a Felhívás is utal rá, belügyis múltján kívül vannak ám egyéb, „frissebb” „sötét foltok” is pályafutásában. De maradjunk egyelőre a belügyis múltnál. Az erre vonatkozó eddigi hivatkozások (részünkről is) lakonikusak voltak, mintegy megelőlegezve az olvasók jártasságát a témában. Tévedtünk, a kérdés bonyolúltabb annál, mintsem, hogy „szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „ zsánerű leegyszerűsített és provokativ kérdésekkel tisztázni lehetne. A tisztázáshoz abból kell kiindulni, hogy mi is volt a valóságban Ceauşescu Belügyminisztériuma. Ceauşescu Belügyminisztériuma Nem lenne érdektelen a Groza-kormánnyal kezdeni, a kommunista diktatúra belügy, és titkosszolgálati gyakorlatát, időbeni változásait akkor követhetnénk nyomon igazán. Elégedjünk meg most az 1968-as kezdettel, amikor is az 1965-ben hatalomra került Ceauşescu, birodalma kiépítésének fontos állomásához érkezett, ekkor szervezi át első ízben egyidejűleg a Gheorghiu Dej-től örökölt két alapvető erőszak szervezetet: a 294/1968 számú törvényerejű rendelettel a Belügyi Tevékenységek Minisztériumát (Ministerul Afacerilor Interne), a 295/1968 számúval pedig az Állambiztonság Országos Tanácsát (Consiliul Naţional al Securităţii Statului), „ saját képmására” alakítva őket. Ma már tudjuk, hogy 1971-es kínai útja után, Ceauşescu elégedetlen volt ennek a két intézménynek a hatékonyságával (az általa közben „megálmodott” új típusú román állampolgár „létrehozása” hatékonyabb ráhatási rendszert követelt meg), ezért 1972-ben egy huszárvágással, a 130/1972 számú törvényerejű rendeletével (amelyet aztán törvénnyel erősített meg) a két intézményt összevonta, (sutba dobva az addig formálisan csak-csak megtartott jogállami látszatot). A létrehozott „új” Belügyminisztérium (Ministerul de Interne) lényege, hogy a politikai rendőrség, közismert nevén a Szekuritáté beköltözött (szó szerint értendő) az addig viszonylag önálló milíciákra, börtönökbe, levéltárakba, útlevél és személyi igazolványokat kibocsátó hivatalokba, és a tűzoltó alakulatokba, az addigi körülményesebb, közvetett parancskiadás és követés egyszerűsödött, közvetlenné vált. Ezt kiegészítve a Belügyminisztérium által szervezett, mozgatott, és felügyelt, az addiginak sokszorosára duzzasztott besúgói hálózattal (és a belügyminisztériumon kívüli többi hálózattal) összeállt az a diabolikus rendszer, amely lehetővé tette, hogy mindenről és mindenkiről mindent megtudjanak, és azok ellen, akikről úgy gondolják, hogy nem a rendszer által meghatározott irányba haladnak, a legváltozatosabb módon felléphessenek. Egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ennek a rendőrállami rendszernek a központja az 1972-ben létrehozott Belügyminisztérium volt, amelyen 1989-ig csak lényegtelen módosításokat eszközöltek. Humán erőforrás szempontjából (mai kifejezéssel élve) a rendszer alapját a Belügyminisztérium tiszti és altiszti állománya képezte. A különféle tevékenységi körök által meghatározott munkamegosztástól függetlenül „egy bogban tartott”, egységes elvek szerint mozgatott társaságról van szó, ez volt tulajdonképpen a rendszer működőképességének az alapja. Hamis az a félrevezetési szándékkal hangoztatott érvelés, miszerint volt belügyis tiszt, de volt annál belügyisebb tiszt is. A rendszer gerincét képező tiszti/altiszti állomány minden tagjának maradéktalanul, habozás nélkül (fără şovăire) kellett teljesítenie a kapott parancsot, annak milyenségétől függetlenül (másképp megnézhették volna magukat). Minőségileg homogén emberi közegről van szó (ahogyan a román szólás mondja: „au fost o apă şi un pământ”), amely alapos szelekció révén a rendszer iránt leginkább elkötelezett káderekből állt össze (cadre îndoctrinate). Az elnyomó gépezet kigondolói gondoskodtak arról, hogy a működési mechanizmusok, forgatókönyvek révén utólag lehetetlen legyen rekonstruálni az egyébként minőségileg homogén tiszti/altiszti közeget alkotó személyek mennyiségi részesedését az emberi jogok megsértésében. A felelősségre vonás elkerülése, az egyéni bűnök pontos meghatározásának lehetetlenné tétele volt a fő mozgató rugója annak is, hogy az 1989-es fordulat ellenére, a volt belügyis állománnyal összefüggő minden fajta adat, információ mai napig titkosítva van. A posztkommunista román hatalomnak maradéktalanul sikerült az elmúlt húsz éven át az ismeretlenség homályában tartani mindent, ami ezzel az intézménnyel kapcsolatos, elodázva ezáltal nemcsak a kommunizmus bűneinek feltárását, de a vétkesek felelősségre vonását is. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, mindazok, akik a rendőrállam fenntartásának, a 23 millió román állampolgár „kézbentartásának” legfőbb biztosítékát képező intézmény hivatásos tagjaként ennek kivitelezésében közvetlenül részvettek, erkölcsi értelemben legalábbis bűnösöknek számítanak. De hogy a mi témánknál maradjunk, köztudott, hogy a tűzoltóságokat a szigorúan vett tűzrendészeti tevékenységük mellett leginkább információszerzésre, és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel, kihasználva azt az adottságukat, hogy feltűnés nélkül bárhol terepszemlét tarthattak, ellenőrizhettek, bárhova bejuthattak, gyakorlatozhattak, mindig ott lehettek feltűnés nélkül, ahol kellett, beleértve nemcsak az intézményeket, ipari és mezőgazdasági objektumokat, de a civil lakosságot is. Tömegmegmozdulások leverésének forgatókönyvében a tűzoltó egységek bevetése természetesen szerepelt. És rendelkezésükre állt a polgári tűzrendészet szám szerint sem elhanyagolható személyi állománya is (sokatmondó, hogy a polgári tűzvédelmi alakulatok vezetőinek (şef formatie civila PSI) kinevezése csak belügyis jóváhagyással történhetett. Az, hogy ennek a „sajátos” belügyminisztériumnak a keretében (1972-1990), egy tűzoltó tisztnek írásban és szóban kiadott parancsoknak mekkora hányada is lehetett nem a tűzrendészethez közvetlenül kötődő, „más jellegű”, azt csak az érintettek tudnák „felbecsülni”, nekik viszont elemi érdekük volt és az ma is, hogy tagadják, hogy 1972-1989 között „mást” is csináltak volna. Amit az akkori törvény betűjére és szellemére alapozva teljes biztonsággal állíthatunk, az az, hogy kaphattak, kaptak más természetű parancsokat is, és amikor kaptak, ezeket végre is hajtották, vagy másképpen fogalmazva: egy tűzoltó tiszt olyan mértékben volt „szekustiszt”, amilyen mértékben szekus-jellegű (alapvető emberi jogok elleni) parancsok teljesítésében részvett. Temesvári Kiáltvány 8-as pontja, Átvilágítási törvény, CNSAS Mivel lehetetlen megállapítani utólag, hogy a szóban forgó csoportok, az azokat alkotó személyek közük ki mennyire „sáros”, kiről milyen mértékben bizonyítható be az alapvető emberi jogok megsértése, 1990-ben a legtermészetesebb az lett volna, ha a rendszert váltott társadalom egészséges önvédelmi reflexből törvény alkot a Temesvári Kiáltvány 8. pontja alapján, amelyben nyilvánosságra hozza a teljes belügyi állomány névsorát, megtiltva egyúttal nekik, hogy bizonyos ideig közszereplést vállaljanak. Ezt követően pedig, azok fölött, akikről bebizonyosodik, hogy bűnöket követtek el, az igazságszolgáltatásnak kellett volna ítélkeznie. Sajnos nem így történt, tudatosan nem így történt, az ún. rendszerváltás ezért is sikeredett felemásra, ennek a levét issza most is a román társadalom, amelynek nolens-volens mi is tagjai vagyunk. A Ticu Dumitrescu nevéhez kötött, nagy késéssel megszületett átvilágítási törvény az előbbiekben vázolt természetes szándékból semmit sem tudott megvalósítani, abból a „főbűnös” hivatásos belügyis tiszti (és altiszti) állományt szándékosan és teljesen kihagyták, az elővetett bűnökért a felelősséget a sok ezer, többnyire zsarolással és megfélemlítéssel beszervezett „besúgó”-ra hárították, de ezt is nagyon felemás, álságos formában. Így fordulhatnak elő azok a nagy média-felhajtást kiváltó anakronisztikus esetek, amikor közismerten kirívó szekusmúlttal bíró személyek simán megkapták a CNSAS-tól a feddhetetlenségi bizonyítványt (lásd például az egyik legkirívóbbat, Dan Voiculescu esetét, de sokatmondó a milicista őrnagy Aurel Agache esete is, akiről a fia éppen a közelmúltban kérte ki magának, hogy az apja a Szekuritátéval együttműködött volna). A Temesvári Kiáltvány kisiklatása annyira „jól” sikerült, hogy a főbűnösök nemcsak hogy mindeddig mentesültek a leleplezéstől és az elszámoltatástól, de hatalmukat jórészt át is menthették és pénzzé, tőkévé konvertálhatták, hiszen most ez jelenti igazán a hatalmat. És azáltal, hogy „bogban, egy csoportban” tartva rejtegetik őket a leleplezés elől, azt is elérték, hogy objektív kritériumok alapján differenciálni lehessen őket. Ez nyilván a főbűnösöknek kedvez első sorban. Teljes mértékben érthető és indokolt a Temesvár Társaság minapi, 20 éves évfordulós megemlékezésén elhangzott újabb Felhívása egy, a kommunizmus bűneinek leleplezését és megbüntetését ténylegesen szabályozó tényleges törvény megalkotására, amely végre normális mederbe terelhetné a kommunizmus idején elkövetett bűnök megítélését. Erre ma is, 1989 után húsz ávvel, nagy szükség lenne. De térjünk vissza Lakatos Péterhez! Lakatos Péter 1970-1989 között Lakatos Pétert a nagyszebeni katonai főiskola (1970-1973) elvégzése után, 1973-ban az előbbiekben ismertetett Belügyminisztérium szerves részét képező Bihar megyei tűzrendészeti alakulathoz helyezték. Tudni kell róla, hogy nagyon fiatalon, már húsz évesen (1972-ben), mondhatni rendhagyóan korán, a Román Kommunista Párt tagja lett, Nagyváradra kerülése után pedig nem sokkal, szintén rendhagyó módon a nagyváradi tűzoltóság alparancsnoki tisztségébe nevezték ki. Mindkét „életrajzi adat” egy tehetséges, becsvágyó, a parancsokat habozás nélkül teljesítő, foglalkozását hivatásnak tekintő, elöljáróinak elismerését bíró fiatal belügyis tiszt alakját jelenítik meg, teljesen összhangban egyébként akkori ismerőseinek visszaemlékezéseivel. Az, hogy az itt eltöltött éveiről csak közvetetten terhelő adatokkal rendelkezünk, az előbbiekben elmondottak fényében magától értetődő. Nem azért volt az akkori Belügyminisztérium a politikai rendőrség által uralt csúcs-szerve Ceauşescu rendőrállamának, hogy onnan terhelő adatok szivároghattak volna ki, az 1989 utáni posztkommunista rezsimnek pedig nem hiába volt egyik legfőbb foglalatossága annak megakadályozása, hogy ennek a Belügyminisztériumnak a viselt dolgai nyilvánosságra kerülhessenek. De az említett közvetett „bizonyítékok” ahhoz mindenképpen elegendőek, hogy rávilágítsanak, hogy Lakatos Péter személyében Ceauşescu Belügyminisztériumának egyik meggyőződéses, hithű, a mundérhoz ragaszkodó tisztjével állunk szemben. Ezen a helyen kell vitába szállnunk egyik minapi kijelentésével, amikor is belügyis múltját kisebbítendő, azzal érvelt, hogy több nyugati (értsd: demokratikus) országban is a tűzoltóság ma is a belügyi tárcához tartozik. Ez így igaz, de (bizonyára szándékosan) elfelejtette azt hozzátenni, hogy az „ő” belügyével ellentétben ezeket nem a politikai rendőrség, hanem jogállami rendszerbe ágyazott civilek vezetik, a kettő között pedig legalább akkora a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között. Lakatos Péter következő, 1985 utáni munkahelyéről, a Sintezáról már többet tudunk. Tudjuk, hogy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy magyar nemzetisége miatt kellett megválnia az általa annyira szeretett nagyváradi tűzoltó laktanyától. Az az állítása sem igaz, hogy „elbántak volna” vele, amikor megvonták parancsnokhelyettesi tisztségét, és „elölről kellett mindent kezdenie”. A valóság az, hogy egyik családtagja „elfelejtett” visszatérni Magyarországról, amit a rezsim nemcsak neki, de egyetlen hozzá hasonló tisztségben levőnek sem bocsátott meg. De főnökei iránta táplált „nagyvonalúságát” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a valóságban nem „lefokozták”, hanem „előléptették“ akkor, amikor a Sinteza vegyipari vállalatnál a tűzvédelem irányításával bízták meg (coordonator PSI). Erről, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, tudni kell, hogy szigorúan bizalmi, a belügytől függő beosztás volt, és nem is mondvacsinált főnökségről volt szó, hiszen 100 beosztott dolgozott itt a keze alatt. Ha baj lett volna a laktanyában magyar mivoltával, szóba sem kerülhetett volna ez a beosztás a Sintezában sem, és valójában semmit sem kellett újrakezdenie, mert gyakorlatilag a szakmájában maradt, azt folytatta tovább. Egykori munkatársai elmondásából világosan következik, hogy ebben a beosztásában, ha lehet még „megbízhatóbb és együttműködőbb” volt. Köztudott, hogy nem szerette, ha környezetében magyarul beszélnek, és gyakran előfordult, hogy ezt egyenesen megtiltotta. Ha igaz az, amit itt elmondtunk, akkor felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ilyen „előélettel” Lakatos Péter is „simán” megkapta a CNSAS-tól 2002-ben a feddhetetlenségi bizonyítványt (amit úton-útfélen lobogtat, és amely amúgy megérdemelne egy tartalom-elemzést, de lényege az, hogy a CNSAS birtokába került dokumentumok egyike sem tanúsítja, hogy szekusügynök lett volna, vagy hogy együttműködött volna a politikai rendőrséggel). Szegény CNSAS! Hogyan is mondhatna mást Lakatos Péter esetében is, amikor a nyilvántartásában egyetlen egy hivatásos belügyis tiszt vagy altiszt sem szerepel (sarkítva: a Ceauşescu-belügy verőlegényei is simán megkapnák, ha kérnék a feddhetetlenségi bizonyítványt, a jelenlegi átvilágítási törvény szerint, hiszen ők sem szerepelnek a Hivatal (CNSAS) nyilvántartásaiban). „Restauráció" a Bihar megyei RMDSZ-ben 2001-ben A Temesvári Kiáltvány már régen a süllyesztőbe került, amikor Lakatos Péterrel kapcsolatban először vetődött fel nyilvánosan, 2001 áprilisában az a „költői kérdés”, hogy vajon szekus volt-e, vagy pedig egy munkáját becsületesen végző tűzoltótiszt csupán? Az alkalmat az RMDSZ Bihar megyei szervezetének Küldöttgyűlése szolgáltatta, amikor is a küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy Kapy István után Lakatos Péter, vagy pedig Szilágyi Zsolt legyen-e az elkövetkezőkben a megyei szervezet elnöke. Nem térünk ki a küldöttgyűlés „nyalánkságaira”, tényként mondjuk el, hogy a többség akkor úgy vélekedett, nincsen abban kivetni való, ha a megyei érdekvédelmi szervezet élére a Ceauşescu-rendszer egyik volt belügyis tisztje kerül. Ha a tisztázó vitára nem ma, 2010-ben került volna sor, hanem tíz évvel korábban, valószínű, hogy sokan másképpen szavaztak volna, és az is lehet, hogy Markóék eleve nem mertek volna rábólintani Lakatos Péter jelölésére. De ilyesmi fel sem merült akkor: a szekus-téma még tabutémának számított, másrészt pedig Markóék Bihar megyében egy Tőkés Lászlóval határozottan szembeforduló RMDSZ elnököt akartak. Erre a célra – az azóta eltelt események ismeretében nem nagy kunszt kijelenteni – alkalmasabb személyt Lakatos Péternél keresve sem találhattak volna. Takács Csabának (aki az országos elnökséget képviselte) könnyű dolga volt, a „restauráció” minden nehézség nélkül megtörtént, a Lakatos Péter belügyis múltját kifogásoló felszólalások ellenére is. A tárgyilagos visszatekintés azt mondatja velünk, hogy Lakatos Péter megkoronázásáért legnagyobb „történelmi bűne” a látszat ellenére nem Markó Bélának, Takács Csabának, Kiss Sándornak és Bíró Rozáliának van, hanem Kapy Istvánnak (aki paradox módon akkor „áldozat” is volt egyben), hiszen megyei RMDSZ-elnökként 1999-ben ő „csempészte be” Lakatos Pétert a megyei szervezet vezetésébe. Egy kis rosszindulattal mondhatjuk úgy is, hogy „ő engedte be a farkast a juhakolba”(meg is bánta ezt sokszor azóta). De azok véleményében is lehet igazság, akik állítják, hogy nem Kapy István a „vétkes”, mivel a „ becsempészés” „külső” erők műve volt. Lakatos Péter elvtársai Tévednek azok, akik „mondva csinált” ügynek tekintik az egész Lakatos problematikát. Ez kiviláglik abból is, ahogyan a minap Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ másik tótumfaktuma képes volt egy egész választmányi ülést szentelni a témának, azt követően, hogy Tőkés László EP-képviselő a kommunista bűnökkel való szembenézés szükségességét szorgalmazó sajtótájékoztatójának keretében azt az egyszerű és logikus kijelentést „merészelte” tenni, miszerint Lakatos Péter RMDSZ-es közszereplése ellentmond a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának. Ha nem lenne egy komoly problémáról szó, mi indokolná azt a meglepő vehemenciát, amellyel „hősünk elvtársai”, nem csak Kiss Sándor, de Bíró Rozália, Szabó Ödön és Földes Béla is védelmükbe vették Lakatos Péter múltját, úgy állítva be a dolgot, mintha az nem is egy rendőrállami elnyomó szervezetnek, hanem egy angol üdvhadseregnek lett volna a kiszolgálója. De végeredményben ez sem meglepő, hiszen ezek az elvtársak is „ugyanannak a mundérnak” a becsületét védik, ha figyelembe vesszük, hogy ők is, Lakatos Péterhez hasonlóan, ugyanannak a posztkommunista román hatalomnak a „boszorkánykonyháiban” kotyvasztott RMDSZ-nek a kreatúrái, még akkor is, ha életkoruk különbözőségéből eredően, a kommunista „értékek” létrehozásában különböző mértékben vettek részt. Összegzés Az eddigieknél részletesebben foglalkoztunk Lakatos Péter belügyis múltjával, remélve, hogy minden érdeklődő számára érthetővé válik, hogy közszereplése erkölcsileg miért is elfogadhatatlan számunkra. Tiltó jogi szankciókat is megfogalmazó jogszabály hiányában és az „ugyanabban a hajóban úszó”, elvtársainak támogatását még mindig élvezve, egyedül csak a magyar választó polgárok vonhatják meg tőle a bizalmat a soron következő parlamenti választásokon, 2012-ben. Nem tértünk ki Lakatos Péter egyéb, már az RMDSZ-ben elkövetett „megvalósításaira”, mivel ezek áttételesen kapcsolódnak csak belügyis múltjához (ott szerzett tapasztalatainak felhasználása révén), annyit viszont tudnunk kell, hogy akár a Bihar megyei RMDSZ restaurációjában, akár az érmindszenti, Ady Endréhez kötődő projekt meghiúsításában, akár az érmelléki területi RMDSZ-szervezet létrehozásának megakadályozásában, akár sok más, kimondottan belügyis módszerekkel végrehajtott akcióban játszott áldatlan szerepe miatt is nagyon sok okunk van annak kijelentéséhez, hogy Lakatos Péter „visszavonultatása” a Bihar megyei magyar közéletből nagyon sokat segítene a tisztulási folyamat elindulásában, fölöslegessé téve a méltatlan töprengést olyan dilemmákon, mint: (1) „Szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „, (2) „Volt-e szerepe külső erőknek Lakatos Péter RMDSZ-be való telepítéséhez, vagy sem?”, (3) „Aktív-e Lakatos Péter ma is, vagy sem? „ Reményeink szerint végül csak megszületik Romániában is a kommunizmus bűneit az igazság és a jogállamiság szellemében elbíráló törvény, amely egy egészen más megvilágításba fogja helyezni a Lakatos-affért is. Nagyvárad, 2010. március 15. A Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi szervezetének elnökségei. Forrás: Erdély.ma 2010. október 27.Ötölés-hatolás ellen: A HétLehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas (...) főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Amikor a Pro Minoritate című kisebbségpolitikai szemle tavaly felkért, hogy írjam meg a romániai magyar sajtó történetét, örömmel tettem eleget, hiszen számos jelentős lappal ismertethettem meg az Erdélyen kívüli olvasókat. Az Erdélyi Múzeummal – amelyről feljegyezték, hogy Kazinczy Ferenc az első kötetét az utcán lapozgatva önfeledt gyönyörűségében orra bukott -, a Brassói Lapokkal, a Helikonnal, a Korunkkal, és sorolhatnám. Örömömbe csupán akkor vegyült üröm, amikor A Hét társadalmi szerepéről kellett szólanom. Arról, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej halálával és Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével az RKP elfogadta, vagy inkább csak mímelte a kulturális nyitást, s ezzel lehetővé vált értelmiségieknek szánt lapok indítása is. A szocializmus időszakának legjelentősebb folyóirata, A Hét első száma 1970. október 23-án (azaz negyven éve) jelent meg a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapjaként Bukarestben. Alapító főszerkesztője Huszár Sándor volt. A romániai magyar sajtó történetében ez az első (és mindmáig utolsó) olyan hetilap, amely rendszeresen foglalkozott a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kísérte a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket a művészetek, a tudományok minden területéről. Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása volt, ám évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménnyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg – vallotta Huszár Sándor főszerkesztő. Méliusz József, aki tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, a Román Televízió magyar nyelvű adásában úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudja találni a maga helyét a változó időben. A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy az „a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője.” A lap társadalmi szempontból legjelentősebb rovata a Fórum volt, amely az olvasói véleményeket közölte. A romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közölte az olvasói visszhangokat, amelyekből valós társadalmi problémákat felmutató, elemző és megvitató viták bontakoztak ki. A Hét statisztikái szerint évente mintegy 1000–1500 levél érkezett a szerkesztőségbe! Szintén újdonság és példanélküli volt a szocializmus erdélyi magyar sajtójának a történetében, hogy a romániai magyar és a román szerzők mellett mintegy félszáz külföldi, köztük számos magyarországi munkatársat is foglalkoztattak. A lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki egy olyan korszakban, amikor az RKP célja egyértelműen a magyar nyelvű felsőoktatási és értelmiségi képzés felszámolása volt. Az RKP szemléletéhez mérten túlságosan is liberális lapot, előbb lefejezték, főszerkesztőjét leváltották, majd a nyolcvanas évek végére a pártpropaganda eszközévé züllesztették le. Eddig a Pro Minoritatéban megjelent vonatkozó szövegrész, ami mint mondtam, némi szomorúsággal töltött el. Mert A Hét ma már nincs, noha lehetne. Mi több, lennie kellene, mert semmire sincs nagyobb szüksége az erdélyi magyar társadalomnak, mint egy olyan hetilapra, amely rendszeresen foglalkozik a társadalmi és politikai élet, a művészetek mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kíséri, levezényli, kanonizálja a legfontosabb értelmiségi vitákat, segít a társadalom(át)építésben. Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas, a különböző társadalmi rétegek, generációk, gondolati irányzatok párbeszédét-vitáját kelteni és levezetni képes főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Az a csekély anyagi ráfordítás pedig jelentős szellemi tőkefelhalmozást jelentene, amelyre szüksége van az erdélyi magyar társadalomnak. Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. november 25.Jogi analfabetizmus?Lehetséges, hogy a jogi problémákkal kapcsolatos túlzott kíváncsiságom még abból az időszakból ered, amikor a várható titkosrendőrségi retorziókra felkészülve folyton a zsebemben hordtam az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának fénymásolt példányát, legyen rögtön a kezem ügyében, ha faggatózásra, házkutatási eljárásokra válaszolni kell. A diktatúra korából őrződött meg egyfajta rendhagyó érzékenységem olyan jogsértések, sőt jogsértési kísérletek iránt, amelyek általában észrevétlenül maradhatnak az ilyesfajta önvédelmi vagy jogászi felkészültség bizonyos szintje híján. Nem kizárt, hogy ez a reflexszerű beidegződés indította el az alábbi gondolatmenetemet, amellyel a magyar Alkotmánybíróság jogkörének szűküléséről szóló hírekre reagálok. A pontatlanságok elkerülése végett idézek a Heti Világgazdaság (HVG) honlapján megjelent tudósításból, amely szerint az Alkotmánybíróság a költségvetésről, adókról, illetékekről és járulékokról szóló törvényeket „csak akkor vizsgálhatja felül és semmisítheti meg, ha azok az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a gondolat, a lelkiismeret és vallás szabadságát vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokat sérti.” (Szűkül az Alkotmánybíróság hatásköre. 2010. november 16.: https://hvg.hu/itthon/20101116_alkotmanybirosag_hataskore) Ebben az idézőjelbe tett mondatban, ha kiragadjuk a kontextusból, a szabadságjogok szó szerint megfeleltethetők az egyetemes emberi alapjogoknak. Csakhogy a mondaton kívüli, tágabb, de szoros – költségvetési problémákat tartalmazó – szövegösszefüggésben az egyik, mégpedig személyesen velünk született érték, a méltóság elveszítette eredeti tartalmának egyik igen fontos részét. A szó jelentéséből implicit módon, e mondatban ugyan láthatatlanul, kivonódik a magántulajdonhoz való emberi jog, amit minden demokratikus társadalom alaptörvénye kiemelten fontosnak tart, a polgári közvélekedés szerint pedig szent és sérthetetlen. Minden posztszocialista ország, például Románia alkotmánya is elfogadta a magántulajdonhoz való jogot, és ennek alapján elvileg most is a teljes restitúció vagy kárpótlás van érvényben azokra nézve, akiket az államosításkor minden tulajdonuktól megfosztottak. Nem hiába kapott az ország ilyen értelemben is ultimátumot Strasbourgtól. Szóval, hogy csak egyetlen példát említsek, a költségvetést és egyéb pénzügyeket alkotó és módosító magyar országgyűlési többség úgy fogadta el a magán nyugdíjpénztárak államosítására tett javaslatot, mintha az ott felhalmozódott 3000 milliárdnyi forint beömlesztése az államkasszába (a visszatérítés konkrét perspektívája nélkül) nem sértené az adott állampolgárok emberi méltóságát. Fiatal dolgozóként, mondjuk, idejekorán elkezdek tagdíjat fizetni a kiválasztott magán nyugdíjpénztárnak, hogy megfelelően gondoskodjam idős kori életszínvonalam minőségének biztosításáról, mert a befizetett összegnek nem kis hozama is lehetséges, sőt halálom esetén családom által örökölhető. Amikor ezt teszem, takarékossági hajlandóságomhoz és sáfárkodási felelősségtudatomhoz mérten, öregkoromban nem leszek teljesen kiszolgáltatva a családi és állami gondoskodás korlátainak, tehát lassacskán megteremtem saját méltó időskori létfenntartásom egy részének anyagi feltételeit. A sáfárkodás nem ördögtől való, sőt a Biblia szerint pozitív cselekedet. Az összeg fizikai és szellemi munkám anyagi eredményeit fejezi ki, szimbolikusan azt is, hogy hasznára voltam a társadalomnak. Vajon jogi analfabetizmusra vall ez a fent idézett, nyilvánvaló joghézag? Elképzelhetetlen, hiszen kigondolói jelentős támogatással nyugati egyetemeken tanulhattak jogot és közgazdaságtant. Vagy ez „a magyaroknak” állított fogalmazási csapda a gátlástalan cinizmus jele? Rabszolga, jobbágy, zsellér – ezek jutnak eszünkbe arról a „méltóságról”, amelyben nem foglaltatik benne a saját tulajdon joga. Vagy Gheorghe Gheorghiu Dej és Rákosi elvtárs rendszere rémlik fel, ha a diktatúrát kezdetétől átélt nemzedék közelmúltjára gondolunk. Enyhén szólva példátlan anakronizmusról van szó. Nyersebben kifejezve: ez bizony bolsevik tempó. Bármi történjék is vele a továbbiakban, feledhetetlenül szégyenletes. Szabadság (Kolozsvár), 2012. május 17.Ahol dombok szorításában él a magyar nyelv (Székelyes csángók között)"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson. A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, valamint másfelől Aknavásár tömbrománsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re. Itt mű helyben vagyunk Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló. Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak. Eröst kicsit különbözünk Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan." Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt." Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok." Csak románul imádkozunk "Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi." Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát." Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket. A csángó nyelv is magyar "Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak. "Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar." Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak. Szitáson keserű volt a kezdet 2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában. Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalommal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!" Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli magyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat." Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. június 16.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Novák Csaba Zoltán: SZ�?KELY �?S KOMMUNISTA Egy romániai magyar kommunista káder, Fazekas János életútja I-III. A párthoz feltétlenül huséges Fazekasnak volt némi mozgástere, amit a magyar közösség érdekében kamatoztatott. A kezdet [.] Az 1956-ban bekövetkezett általános bizalomvesztés után a pártvezetés új integrációs lehetoségeket kínált fel a magyar elitnek. A nomenklatúra különbözo szintjein új arcok jelentek meg, vagy a megbízhatóbb régi káderek látványos emelkedést produkáltak: Fazekas János, Fazakas Lajos, Gere Mihály, Koppándi Sándor, Király Károly, Uglár József. A Végrehajtó Bizottság póttagjai között már a hatvanas években ott találjuk azt a Fazekas Jánost és Gere Mihályt, akik a hatvanas évek végére látványos emelkedést produkáltak a párthierarchiában. A szigorúan központi irányítással muködo káderszelekció elsodleges szempontja az új vezetés iránti lojalitás volt. Ugyanakkor a végrehajtó-képesség, a különbözo helyszínek sajátosságainak ismerete is fontos tényezové vált. A párthierarchiában betöltött pozíció és az ebbol fakadó mozgástér szempontjából mindenképp Fazekas János volt a korszak egyik meghatározó magyar származású vezeto pártkádere. Fazekas a hatvanas, hetvenes években az állami és párthierarchiában is fontos pozíciókat foglalt el. 1954. április 19. és 1984. november 22. között a Központi Bizottság (KB) tagja, 1954. április 19. és 1965. március 22. között az RMP KB Titkárságának tagja, majd az RKP KB Végrehajtó Bizottságának póttagja, késobb, 1974. november 28. és 1982. május 21. között az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottságának tagja. Fazekas pályája rendkívül látványosan emelkedett. 1944-1947 között a párt területi instruktora volt ifjúsági szervezeti vonalon a Maros Tartományi szervezetnél. A jól teljesíto fiatal Fazekas 1948-ban már magasabb beosztású feladatot kapott. 1948-ban a KB instruktora lett, majd 1949-ben beválasztották az Ifjúmunkás Szövetség KB-ba is, amely már bukaresti tartózkodást is igényelt. Az ötvenes évek végétol aztán sorra következtek a különbözo beosztások, magas rangú pozíciók. A kezdetben az RMP KB keretén belül felelt az �?pítkezési-, Fogyasztási- és a Pártgazdasági Osztályokért majd 1961. március 25. és 1965. augusztus 20. között élelmezésügyi miniszter volt. Ceausescu hatalomra kerülése után a párthierarchiában is emelkedett, 1965. augusztus 21. és 1975. március 22. között a Minisztertanács alelnöki tisztségét töltötte be. 1974. március 22.-1980. március 29. között belkereskedelmi miniszter volt, majd 1975. március 22. és 1982. május 21. között a kormány miniszterelnök-helyettese volt. 1980-tól folyamatosan romlott a párthierarchián belüli helyzete. 1980. április 28. és 1982. május 21. között a használati cikkek gyártását koordináló bizottság tagja volt, majd 1982-tol elveszítette Ceausescu bizalmát. 1984-ben kikerült a KB-ból. Pályafutása során a legmagasabb állami kitüntetéseket is megkapta. [.]Fazekas 1926. február 16-án született Lupényban egy székely-magyar munkáscsaládban. A primer szocializációját biztosító közeget azonban a család elköltözése miatt nem a bányaváros biztosította, hanem egy székelyföldi kisváros, Székelykeresztúr. A Magyarandrásfalva és Székelykeresztúr által behatárolt tér több szempontból is meghatározó volt az ifjú Fazekas számára. Az itt és ekkor kialakult baráti, rokoni kapcsolatok a térségtol való fizikai elszakadás, a Bukarestbe költözés után sem szakadtak meg. A munkáscsaládból való származás, az inasévek majd a negyvenes évek közepétol kibontakozó baloldali mozgalom, valamint a székelykeresztúri tanítóképzo és gimnázium hangulata, világa meghatározó elemévé vált a fiatal Fazekas politikai identitásának is. Fazekas nem gyakorolta vallását, ugyanakkor nem is szakított vele. A nagyon fiatal, mindössze 17-18 éves, szinte még gyerek Fazekast az 1944 osze után új lehetoségek elé került kommunista mozgalom gyorsan magába szippantotta. Szekunder szocializációjára és politikai identitásának kialakulására a párt által, a tehetséges káderek kiképzésére létrehozott tanfolyamokon, pártiskolákban került sor. [.] Forradalom és ellenforradalom között. Fazekas János és az 1956-os események A bukaresti politikai ranglétrán egyre feljebb emelkedo Fazekas elso, nagyobb publicitást kapó megnyilvánulására az 1956-os magyarországi események erdélyi kihatása kapcsán került sor. A Politikai Bizottság teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határmenti, vegyes lakosságú és politikailag érzékenyebbnek tartott tartományokba. Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték. A helyi pártszervek képviseloivel és a helyi értelmiségiekkel személyes kapcsolatban álló Fazekas megbízatása tehát abból állt, hogy az általa jól ismert terepen biztosítsa a nyugalmat, lefékezze az esetleges forradalmi megnyilvánulásokat. [.] Fazekas késobb is abban látta az 1956-os marosvásárhelyi szereplésének eredményességét, hogy sikerült lecsillapítania a kedélyeket és ezzel elejét venni, megakadályozni a tömeges letartóztatásokat. Miután Budapesten a felkelés fegyveres felkeléssé fajult, egy este jelentkezett nálam Bukarestbol egy securitatés tábornok, aki egy titkos postát hozott számomra. Kinyitottam a borítékot, amelyben egy hosszú lista (névjegyzék) volt 1000 személy nevével, akiket nacionalistáknak, revizionistáknak és rendszerellenes veszélyes politikai személynek nyilvánítottak és le kellett volna oket tartóztatni. (.) A listán szerepeltek: Gálfalvi Zsolt, Molter Károly, Székely János, Szabó Erno, Lohinszky Lóránt, Bács Ferenc stb. Fazekas visszaemlékezése szerint személyesen konzultált Gheorghiu Dej-zsel és ily módon sikerült megakadályoznia a letartóztatásokat. Fazekas tehát a párt szempontjából sikeresen kezelte 1956 októberében az elso tüneti jelenségeket Marosvásárhelyen. [.] Az 1958-ban kezdodo megszorítások nem igazolták ezt az utat, viszont a Ceausescu-féle nyitásban újra szerephez jutó, 1956-ban a meghurcolás helyett a hatalommal való kompromisszumot kereso és választó értelmiségiek egy része ismét Fazekas példájának követésében látta éppen aktuális sikerességük egyik kulcsmomentumát. Transindex.ro 2012. október 24.Emlékezés 1956 hőseireGloria victis Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett. A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá. Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be. Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt. Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként. A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán. A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor. Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben. Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek. Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született. A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve. A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből. A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját. A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre. Nyugati Jelen (Arad) 2012. október 26.Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott. Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között! A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok! Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.) A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg. Román és magyar elvtársak A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről. A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek! A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki. A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték. A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel. Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették. A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták. A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés. Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt. A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott. Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak. A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem. A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról. Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották. A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség. Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel. A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot. 1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki. Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.) Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”. 1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel. Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket! A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!) Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is. A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia. Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc. Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat: „Köd van és statárium. A kivégzőosztag tán el se látna az elítéltig. Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben. S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.” Tófalvi Zoltán Krónika (Kolozsvár) 2012. november 22.Román állami kitüntetések címeres gazembereknekCsalók, közpénzek lenyúlói, hivatali visszaélésért, megvesztegetésért börtönbüntetésre ítéltek (így például a korrupció miatt öt évi börtönre ítélt Cătălin Voicu, az országos vasúttárság pénzeit saját céljaira felhasználó Mihail Necoliaciuc, az okirathamisító Valentin Hurduc, a szekus verőlegény, Vasile Ciolpan) – egyszóval címeres gazemberek kaptak fontos állami kitüntetéseket 1989 után. Az „intézkedő" honatya A Florin Costiniu volt bíró, továbbá a két kétes hírű üzletember, Costel Căşuneanu és Marius Locic társaságában csalás, okirathamisítás, hatalommal való visszaélés, megvesztegetés miatt már 2010-ben előzetes letartóztatásba helyezett Cătălin Voicut az igazságszolgáltatás öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. (Az ítélet azonban még nem végleges). A szenátor egyebek között 260 ezer eurót követelt és kapott Costel Căşuneanutól, 119 ezer eurót vett át Marius Locictól több, korrupció miatti ügycsomójuk „elintézéséért". Cătălin Voicu számos fontos emberrel volt ugyanis kapcsolatban, akik „intézkedtek" felkérésére – természetesen ő maga is „fontos ügyeket" intézett el szükség esetén számukra. Kapcsolatai hosszú időkre nyúltak vissza, így például „jó embere" volt Ion Iliescu korábbi elnök bizalmi embere, a Védő-Őrző Szolgálat megalapítója, Dumitru Iliescu is. Cătălin Voicu tényleges tiszt volt a kommunista rendszerben, majd 1989 után Ion Iliescu tábornoki rangra emelte, második mandátuma alkalmával elnöki tanácsosnak nevezte ki, a kormányőrség (SPP) képviselője volt a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban. Viorel Hrebenciuc 2004-ben képviselővé választatta, 2008-2012 között szenátor volt. Ion Iliescu államfő két alkalommal is kitüntette: egyszer a Katonai Érdemrend parancsnoki, majd lovagi fokozatát vehette át. Az „évszázad hamisítója" Hasonlóképpen magas kitüntetést vehetett át – és ugyancsak Ion Iliescu államfőtől – a „évszázad hamisítójának" nevezett Valentin Hurduc, aki a kommunista rendszer áldozatának nevezte magát (Ceauşescu ideje alatt börtönben ült). Állami javak megkárosítása, pénzhamisítás, bélyeghamisítás és közszállítási jegyek hamisítása miatt a Legfelsőbb Bíróság négy év börtönre ítélte. A Coresi nyomda alkalmazottját 1997-ben vették őrizetbe, amikor 10 ezer dollárért megpróbált áruba bocsátani 300 ezer, hamisított cigaretta-védjegyet. Mindennek ellenére Ion Iliescu elnök 2003-ban a Hit Szolgálata nemzeti érdemrend III. fokozatával jutalmazta, „az 1988-1989 időszakában tanúsított rendkívüli bátorságáért és honpolgári szelleméért, a kommunista-ellenes Luneta című folyóirat kiadásáért". Ugyanakkor Hurduc volt az, aki 1997-ben felgyújtotta Bukarestben, az akkoriban még a Scânteia-háznak nevezett Szabad Sajtó Palotáját. A kérdésre, miszerint tudta-e, hogy a friss kitüntetett éppen akkor szabadult ki a csalás miatt letöltött börtönbüntetésből, az államfő csak ennyit válaszolt: „Nem érdekel. Az életben mindenkinek lehetnek bajai, ám megvannak a maga érdemei". Mihai Necolaiciuc több százmilliós összegeket sikkasztott az országos vasúttáraságtól, majd, amikor már érezte, szorulni kezd nyaka körül a hurok, akkor az Egyesült Államokba menekült, röviddel azelőtt, hogy a bukaresti 1. kerületi bíróság kiadta volna ellene az előzetes letartóztatási parancsot. Az Egyesült Államokban viszont letartóztatták – nem romániai bűncselekményei miatt, hanem azért, mert megszegte a bevándorlási törvényt. A román államnak nem kevés erőfeszítés árán sikerült hazahozatnia, ám idén januárban a bukaresti bíróság végleges határozattal kiengedte a börtönből. A cárt – Necolaicuicot így nevezték az állami vasúttársaságnál tanúsított önkényeskedő magatartása miatt – 2000-ben, Anca Boagiu akkori közlekedési miniszter javaslatára Emil Constantinescu államfő kezéből átvehette az ország legmagasabb kitüntetését, a Románia Csillaga nemzeti érdemrend lovagi fokozatát. Kommunista börtönigazgató, verőlegény Magas kitüntetést kapott Vasile Ciolpan is, aki a kommunizmus idején a Gheorghiu Gheorghiu Dej börtönrendszerének alkalmazottja volt. 1950 és 1955 között ő volt a hírhedett máramarosszigeti börtön parancsnoka, egyike volt a legkeményebb verőlegényeknek. Emil Constantinescu elnök azonban minderről tudomást sem véve 1997-ben, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából az 1941-1945- A Második Világháború Emlékkeresztjét adományozta neki. Az Ellenállás és a Kommunizmus Áldozatai Emlékmúzeumának igazgatója, Gheorghe Mihai Barlea ezt követően felhívta az államfő figyelmét Ciolpan múltjára, és másnap Constantinescu máris visszavonta a kitüntetést – ám az érmet a kitüntetett nem volt hajlandó visszaadni, így az 2002-ig, amikor is visszaadni kényszerült, nála maradt. „Éremfosztás" A második személy, akitől 1989 után magas rangú állami kitüntetést vontak vissza, Corneliu Vadim Tudor volt. Őt – ugyancsak Ion Iliescu elnök – tüntette ki Románia Csillaga lovagi fokozatával. A kitüntetést a Traian Basescu által a parlament előtt felolvasott, a romániai kommunizmust elítélő nyilatkozat idején okozott botránya miatt vonták vissza a Romániai Csillaga Érdemrendet, az adományozás Becsületbírósága, a Doina Cornea asszony által vezetett testület javaslatára. A határozat két hónapig állt Calin Popescu Tariceanu akkori miniszterelnök asztalán, majd ugyancsak 60 napig rostokol Traian Basescu államfőnél is, mígnem a kitüntetést megvonták a „néptribuntól". Mindez végül is külső nyomásra történt: a korabeli amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rica helyettese, Daniel Fried, de az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, Nicholas Taubman is szóvá tette Corneliu Vadim Tudor kitüntetését, amelynek nyomán egyébként a béke Nobel-díjas Elie Wiesel és a romániai származású, a holocausttal foglalkozó amerikai történész, Randolf R. Braham is visszaadta Ion Iliescutótól kapott korábbi kitüntetéseit. Persze olyan eset is volt, hogy a megjutalmazott – nem is tudott kitüntetésétől. Állítólag így járt ad sógornője. Rodica Odobescu, aki a TAROM román országos légiszállíási vállalat vezérigazgatója volt, amikor Ion Iliescu államfőtől megkapta a Repüléstani Erény lovagi fokozatát. A sajtó felháborodására Odobescu kijelentette: senki nem értesítette őt a kitüntetésről, egyébként ünnepség sem volt, az érdemrend odaítélésének hírét csak akkor kapta meg, amikor az már megjelent a Hivatalos Közlönyben. Bogdán Tibor Maszol.ro 2013. november 4.Aki alakíthatta a történelmet– beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye egykori párttitkárával – Király Károly közelmúltunk azon kevés politikai személyiségei közé tartozik, akik elvi meggyőződésből és népük szolgálatának feltett szándékával váltak a román kommunista hatalom részesévé. A magas tisztség és a vele járó előjogok gyakorlása sem tudta megfertőzni őket, sőt, amikor rádöbbentek, hogy a kezdetben ígéretesnek tűnő népi demokrácia helyét parancsuralmi rendszer és személyi kultusz veszi át, felálltak kényelmes bársonyszékeikből, és szembefordultak az önkényuralommal. Magatartásuk és tetteik az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét egyaránt meghatározták. Az 1968-as közigazgatási átszervezés során megalakított Kovászna megye egykori vezetőjével Székelyföld múltjáról és jelenéről beszélgettünk. – Ön szerint mi vezetett Románia 1968-as területi és közigazgatási felosztásának átszervezéséhez? – A Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésének a nyíltan soha be nem vallott, de annál határozottabb szándéka, mely kivitelezésének első lépései már 1960-ban, Gheorghiu Dej pártfőtitkár vezetése alatt megtörténtek. Leválasztották a Magyar Autonóm Tartományról Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, három, többségükben románok lakta területet pedig hozzá csatoltak, ezzel nagymértékben megváltoztatva a Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység nemzetiségi összetételének arányait. – Melyek voltak a megyésítés előkészítő lépései? – 1967 őszén politikai hadjáratot indítottak Székelyföld területi felosztása érdekében. Elképzelésük szerint a történelmi Marosszék, a már említett román területekkel együtt Maros megyét alkotta volna. Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajont, valamint Kovászna városát, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, Nagybacont, Zágont, Bodzafordulót és egész Erdővidéket Brassóhoz, míg Tölgyest és a Gyilkos-tavat Bákó megyéhez kellett volna csatolni, a maradékból pedig létrehozták volna Hargita megyét. – Minek köszönhető, hogy a keménykezű, ellentmondást nem tűrő kommunista hatalom mindezt végül mégsem tudta megvalósítani? – Az összefogásnak. Annak, hogy a nép egységesen és határozottan lépett fel a bukaresti szándékok meghiúsítása és saját akaratuk érvényesítése érdekében. – Hogyan lehetett ezt elérni? – A helyi politikai vezetők felosztást ellenző állásfoglalásával, mely mögé – a velük egyetértő és elképzelésüket támogató értelmiség meggyőző munkája következtében – a városiak és vidékiek egyaránt felsorakoztak. Meg kell említenünk továbbá, hogy az összefogás magját képező vezetőréteg egységes álláspontjának kialakításában óriási szerepe volt Fazakas Jánosnak, aki magas rangú párttisztviselőként mindvégig kiállt a történelmi Háromszék megye visszaállításáért. Az ő következetes magatartásával és tekintélyével sikerült Sepsiszentgyörgy rajon Brassó párti vezetőinek akaratát meghiúsítani. – Önnek milyen szerep jutott ezekben az eseményekben? – A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként Hargita megye megszervezésére kaptam felhatalmazást, ezért 1967 késő őszén már a helyszínen tartózkodtam. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államfő már a ’60-as évek elején ismert, megbízott bennem, ezért amikor tudomást szerzett Kézdivásárhely rajon és a hozzájuk csatlakozók Brassó ellenes viszonyulásáról, engem bízott meg a helyzet kivizsgálásával. E kérésnek eleget téve szembesültem a közakarattal, melynek hatására végül Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy központtal egy újabb székely megye létrehozását javasoltam. Ceauşescu ezt elfogadta, csupán a Háromszék elnevezéssel szemben voltak fenntartásai, így az új megye, szintén az én sugallatomra, a Kovászna elnevezést kapta, és szintén engem bíztak meg a megalakításával is. Működését 1968. február 18-án kezdte el. – Az Ön vezetése alatt a régi-új megye soha nem tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. Hogyan sikerült mindehhez beleegyezést és anyagi támogatást szerezni? – Okosan kihasználtam a megye adottságait, illetve a helyzetemet. Gazdag vadállományunknak köszönhetően ugyanis az államfő gyakran megfordult nálunk, megyevezetőként nekem jogom és kötelességem volt a vadászatokra elkísérni. Egy ilyen alkalommal például, miközben Kisbaconon haladtunk át, megemlítettem neki, hogy a falu lakossága neheztel rám, amiért nem rendeztünk be múzeumot a magyar Ion Creangă, vagyis Benedek Elek mesemondó emlékére. Sok medve van itt? – kérdezte rám nézve, majd igenlő válaszom után írásban kérte tőlem az emlékház létrehozására szóló javaslatom. Így lettünk gazdagabbak egy kulturális intézménnyel. – Mi vezetett az 1972-ben bekövetkezett lemondásához? – Tisztában voltam vele, hogy ténykedésemmel sok ellenséget szereztem magamnak Bukarestben, ezért csak idő kérdése, hogy a megye éléről elmozdítsanak. Erre 1972-ben látták elérkezettnek az időt, ugyanis ekkor szólítottak fel, hogy nevezzem meg az utódomat, s az is a tudomásomra jutott, hogy felfelé, a minisztertanácsban alelnöki tisztséget is betöltő és általam tisztelt Fazakas János helyére akarnak buktatni. Eleve viszolyogtam ettől a megoldástól, s mivel Ceauşescu és az általa vezetett mindenható párt nemzetiségi politikája is a kárunkra változott, elhatároztam, hogy további politikai szereplést nem vállalok. Döntésemben fontos szerepet játszott, hogy rádöbbentem, az előléptetést elfogadva, magam is a homogén román nemzetállam megteremtésének eszközévé válok. – Miként látja megteremthetőnek Székelyföld területi autonómiáját? – Csakis a néppel együtt, amennyiben a politikai és szellemi élenjárók is e küzdelem élére állnak. A hatalomhoz való dörgölőzés helyett pedig okos, bátor, következetes és egységes politizálásra van szükség. Az elmúlt 93 év alatt ugyanis Bukarest csak úgy tudott rajtunk uralkodni, hogy hol mézzel, hol korbáccsal megosztott bennünket. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. január 2.Külföldi tollából származik az erdélyi arisztokrácia XX. századi történeteComrade baron (Báró elvtárs) nevet viseli Jaap Scholten díjnyertes könyve, amely az erdélyi arisztokrácia bukásának koráról, és ezt követő életéről számol be. A holland író tollából származó oral history-n alapuló írások mutatják be az 1949. március 3-án éjszaka politikai döntéssel letartóztatott, vagyonától megfosztott, deportált arisztokrácia következő napjait, éveit a Gheorghe Gheorghiu Dej vezette Munkáspárt, majd a Román Kommunista Párt alatt, akik az arisztokráciát és a nagybirtokosságot első osztályú ellenségként kezelték. Azt, hogy pontosan mit is jelentett ez a kor, és az utána következő időszak, majd a rendszerváltás a három részre osztott könyv mutat be: első részben az arisztokrácia 1949 előtt, melyet az arisztokrácia 1949-1990 között követ, mely az arisztokrácia 1990 után című résszel fejeződik be. A Budapesten élő író az erdélyi táj és kultúra szerelmese. A rendszerváltást követő határok megnyitása óta járja Erdélyt és Magyarországot keresve az arisztokrácia múltjára mutató jeleket és a múltról mesélő embereket. Felkutatta az utca emberének szájról-szájra terjedő történetén túl az érintetteket, azaz a még élő egykori arisztokrácia tagjait, leszármazottait. Munkatáborok helyszínén és pincék mélyén túli romos épületek árnyékában kutatott az elmúlt két évtized során. A személyes találkozások élményén túl a könyv egyik fő kérdése, hogy hogyan lehet megmenteni a múltat, ugyanis a köztudottan omladozó, jó esetben lelakott épületek többnyire már visszakerültek a jogos örökösök tulajdonába. Milyen terveik vannak a tulajdonosoknak, ha már visszakapták, vagy éppen milyen út vezetett az épületek visszaszerzéséig, ha egyáltalán sikerült visszaszerezniük? De az is a fontos kérdések közé tartozik, hogy hogy élt ez a társadalmi réteg a kommunizmus évei alatt. Történetek sokaságát a személyes találkozások, megannyi beszélgetés élményéből fakadó személyes megjegyzések teszik igazán érdekessé e könyv dokumentációként is szolgáló jellegét, mely értéket közvetít ez által. Egy külföldi szemszögéből szemlélhetjük a valóságot. A részletes írások, színes háttér-információk az erdélyi emberek számára is releváns, múltat tisztázó információforrásként szolgálhatnak. A szerző 2013. novemberi erdélyi útját egy holland baráti társaság kísérte, mely azért jött, hogy meglátogasson néhány, a könyv által leírt helyet, s mely marosszéki látogatásakor gróf Haller Béla kíséretében ismerkedett meg e vidék arisztokrációjának múltjával. A gróf kíséretében meglátogatták a volt rendőrség udvarát, ahol az úgynevezett „domniciliu obligatoriu” azaz a kötelező lakcím-rendelet az arisztokrácia életére kiváltott hatásáról számolt be. A Teleki Tékán túl a Teleki kastéllyal, mint ahogy Teleki Samu Afrikakutató és Teleki Sámuel kancellár munkásságával, családi történeteivel is megismerkedtek Kálmán Attila történész kalauzolásában. Gernyeszegen Jaap Scholten és baráti köre gróf Teleki Kálmánnal találkozott, ahol a kastély parkjában tett látogatása során megismerkedett a család és a kastély történetével. Erdély szerte hasonló felfedezőutak gyümölcseként született meg a könyv 2011-ben Amsterdamban, holland nyelven, melyet 2013-ban fordítottak angol nyelvre. A könyv 2011-ben a Libris Történelem díjával tüntettek ki, és jelölték a Bob den Uyl 2011-es legjobb utazási könyv díjára. A tavalyi év őszén Erdélyben is bemutatták az angol nyelvű kiadást, mely érdekes olvasmányként szolgálhat Erdély szerelmesein túl a történelem kedvelőinek is. Harasztovics Arnold Erdély.ma, 2014. március 8.Novák Csaba Zoltán1968, A NYITÁS ÉVE A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett. A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez. Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás. A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat. A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát. A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét. Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből. A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.” Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak. Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban. A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak. Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték. A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét. Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését. Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket. A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására. Transindex.ro, 2014. május 9.Megszépült múlt, fájdalmas jelenElkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők. Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték. A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást. Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről. Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen. DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 13.Novák Csaba Zoltán BARÁTSÁGRA ÍTÉLVE Kádár János és Nicolae Ceaușescu viszonya 1. Ötezer kilométer távolságból mindketten csak kommunista vezetők voltak? Mi volt a két ország közötti feszültség legfőbb oka? Válaszok az eheti történelem anyagunkban.„Teller Edének próbáltam megmagyarázni egyszer, mi a különbség Kádár és Ceauşescu között. Teller egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: Nézze, ez a maga szemében különbség. Ötezer kilométer távolságból az egyik is kommunista vezér, a másik is.” Popper Péter Igaza van Teller Edének? Valóban „csupán” két, egymással nagyon sok közös jegyet felvonultató kommunista vezetőről van szó? Kádár János és Nicolae Ceauşescu az 1945-1989 közötti Magyarország, illetve Románia meghatározó politikusai voltak. A két ország kapcsolatát illetően látszólag valóban két, a szocialista tömbhöz tartozó baráti országról beszélünk, amelyeket elvileg közös gazdaságpolitika és ideológia kötött össze. Ha ezt a viszonyt felnagyítjuk és egy közelebbi optikával szemléljük, sokkal árnyaltabb képet nyerünk. A két ország és a két nemzet közismerten sajátos történelmi örökséggel bírt, ami értelemszerűen, az emberi, politikai személyiségjegyeken túl, meghatározta a két pártvezetés és politikus közötti kapcsolatot. Ebben a viszonyrendszerben az 1965-1988 közötti időszak számított meghatározónak, amikor is Nicolae Ceauşescu az RKP első titkáraként, 1974-től államelnökként vezette Romániát, Kádár János pedig az MSZMP első embereként Magyarországot. Milyen kapcsolatban állt egymással a két pártvezetés és a két vezető ebben az időszakban? Előzmények Kádár és Ceauşescu kapcsolatához Kádár János és Nicolae Ceauşescu legfelsőbb vezetői szintű kapcsolata 1965-ben kezdődött, amikor az utóbbit megválasztották az elhunyt Gheorghe Gheorghiu Dej utódjának. Kádár János az 1956-os forradalom leverése után került Magyarország élére és az ezt követő zűrzavaros és ellentmondásos korszakban kellett megszilárdítania hatalmát és nem utolsó sorban, helyrehozni az ország megtépázott bel- és külpolitikai imidzsét. Belpolitikai téren a kádári vezetés, igyekezve, hogy megszerezze és megtartsa a legitimációját, a kezdeti megtorlások, hatalmi konszolidáció rögös útján érkezett el a hatvanas évek első felében ahhoz a rendszerhez, amit a szakirodalom a „klasszikus kádárizmusnak”, a sajátos magyar modellnek is nevez: kiegyezés a társadalommal, az értelmiséggel, gazdasági reformok, a szocialista nemzet megfogalmazásával egy új típusú nemzeti integráció stb. Ekkortól kerülhetett sor arra is, hogy az ország az 1956 után megtépázott nemzetközi megítélésből fokozatosan kilábaljon felhagyjon a kimondottan defenzív külpolitikával. Nicolae Ceauşescu 1965-ben viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókat örökölt elődjétől. Az RKP nem csak hogy sikeresen vészelte át az 1956-os magyar forradalmat, hanem meg is erősödött. A magyarországi eseményeket követve a román pártvezetés sikeresen zárta le mindazon társadalmi szelepeket, amelyek a legkisebb mértékben is veszélyeztethették a párt hatalmát. Jelentős mértékben erősödött az ideológiai szigor, a politikailag veszélyesnek tartott társadalmi, etnikai csoportok körében nagyméretű letartóztatási hullám zajlott le. Helyzeti előnyét kihasználva a román pártvezetés jelentős külpolitikai sikereket is elkönyvelhetett. 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták az országot, 1964-ben pedig az úgynevezett függetlenségi nyilatkozattal a román pártvezetésnek sikerült kiharcolnia a szocialista táboron belüli „különutas” státust. Ennek köszönhetően felértékelődtek az ország nyugati kapcsolatai, amelyek jelentős gazdasági előnyöket jelentettek. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a román pártvezetés tehát nem csak, hogy túlvészelte a desztalnizációt, hanem biztos alapokon álló politikai rendszert épített ki, gazdasági reformokat vezetett be és ennek birtokában mérsékelt nyitást hajtott végre a társadalom irányába. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu a legtöbb szempontból követte a már kijelölt utat. Ami a román-magyar kapcsolatokat illeti, a román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország és párt vezetője politikai koncepciói közötti különbségek, a két nép történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-félelemből fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai. 1956-után Magyarországot és a magyar külpolitikát a hivatalos nyilatkozatok ellenére is gyanúsan szemlélte a román külpolitikai gondolkodás. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse mind a román és magyar közvélemény előtt, mind pedig a szocialista táboron belül is. A román tárgyalók a két ország közötti estleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták. A hatvanas évek közepétől belpolitikai szinten mindkét vezető viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókból politizálhatott. A magyar-román kétoldalú kapcsolatok mindkét fél számára a minél ideálisabb bel- ás külpolitikái helyzet megteremtéséhez szolgáltattak terepet és eszközt, jól körülhatárolt stratégiai megfontolásokkal. Ceauşescunak fontos volt megfelelő terepet biztosítani a hatvanas évek végétől elkezdődött neosztálinista típusú rendszer működtetéséhez, és folyatni a sikeresen kidolgozott különutas politikát, ebben pedig elnyerni Magyarország támogatását vagy semlegességét. Nemzetiségpolitikai szempontból pedig fontos tényező volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben minimalizálják a mindenkori magyar vezetésnek a romániai magyarsághoz történő közeledését. Magyarország fontosabb stratégiai céljai közé tartozott a szocialista együttműködés (KGST, Varsói Szerződés) elmélyítése, a kedvező gazdasági kapcsolatok kialakítása, a nemzetiségi kérdés tematizálása (az ezen a téren a társadalom vagy az értelmiségiek részéről érkező kritikák kivédése). A magyar fél mindezt a kádári vezetés sajátosságából kiindulva a konfrontációmentesség, a jószomszédi viszony fenntartásával képzelte el. Az eddig előkerült forrásokat elemezve úgy véljük, hogy Kádár és Ceauşescu politikai kapcsolatát három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban írhatjuk le. Az első szakasz a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek első feléig tartott. Ezt az időszakot a „terepfelmérő barátkozás” szakaszának is nevezhetjük. Ekkor a magyar pártvezetés, személyesen Kádár János vezetésével megpróbálta új alapokra helyezni a román-magyar kapcsolatokat. A hetvenes évek második felétől magyar részről az előző időszak kudarcainak számonkéréséről beszélhetünk. A nyolcvanas évek második felétől egy fokozatosan romló kétoldalú viszonyról beszélhetünk. Ekkor Kádár János, szembesülve az előző időszak kudarcaival, tudatosan kerülte a találkozást Ceauşescuval. 1.A „terepfelmérő barátkozás” konfrontáció nélkül A hatvanas évek második felében Kádár azt remélte az új román pártvezetéssel való kapcsolatából, hogy Románia tekintetében is sikerül kilépni az 1956 utáni defenzív külpolitika árnyékából és az 1964-es román külpolitikai sikerek okozta lépéshátrányból. Kádár megpróbálta feltérképezni a romániai gazdasági és belpolitikai helyzetet, és ennek alapján megvalósítani a magyar stratégiát: szorosabbra fűzni a kétoldalú kapcsolatokat (egyezmény az orvosi, egészségügyi ellátásban a kulturális élet területén, cserekapcsolatok, rokoni kapcsolatok, kishatárforgalom, a külpolitika egyeztetése stb.). A magyar remények szerint mindezek előnyt jelentettek volna az ország számára kül- és belpolitikai téren egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy Kádár azzal a szándékkal találkozott az új román pártvezetéssel, hogy a nemzetiségi kérdést leszámítva tisztázza a két ország viszonyát érintő legfontosabb problémákat. A magyar párt-és kormányküldöttség 1966. március 10-11. közötti romániai látogatása ennek a „politikai tapogatózásnak” a jegyében zajlott le. A találkozó két fontosabb téma köré szerveződött: a két ország belpolitikai helyzetének kölcsönös bemutatása, illetve a nemzetközi helyzet kielemzése. A kétoldalú kapcsolatok elemzésekor a magyar fél igyekezett túllépni 1958, 1959 árnyékán, először fogalmazott meg nyílt kritikákat. A két ország közötti talán legkényesebb kérdést, a nemzetiségi problémát illetően Kádár a kétoldalú kapcsolatok elmélyülésétől várta a megoldást. Ceauşescu stratégiáját alapjában a hatvanas évek elejétől kialakult romániai viszonyok határozták meg. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától és, hogy ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit kétoldalú kapcsolatok során nem sikerült. Ceauşescu a fent megfogalmazott stratégiai megfontolások szellemiségében cselekedett és tárgyalt Kádárral, illetve a magyar pártküldöttséggel. Remek taktikai érzékkel tért ki a konkrét válaszadástól. A kétoldalú kapcsolatokat alapjában kielégítőnek találta, konkrétumok megfogalmazása nélkül ígért bizonyos változtatásokat. A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb áttörést, de Kádár feltérképezhette, milyen szinten áll a két ország közötti kapcsolat, melyek voltak az 1958-as találkozó után fontosabb változások, melyek azok a kérdések, ahol még pozitív változást lehetett remélni és melyek azok, amelyek nagyobb odafigyelést igényelnek. Kádár 1966-ban még illúziókat táplált abban a tekintetben, hogy az internacionalizmus szellemében közelebb lehet hozni az álláspontokat. A találkozóban és főleg az azt követő időszakban viszont ott lebegtek mindazon problémák, amelyek később összebékíthetetlennek számítottak a két vezető és a két ország kapcsolatában: a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének román részről történő szándékos halogatása, a nemzetközi helyzet megítélésében fennálló nézetkülönbségek, eltérő stratégiai célok. Az 1967-ben lezajlott pártközi találkozó jó lehetőségnek bizonyult arra, hogy a felek felmérjék az előző évi párt- és kormányküldöttség találkozójának eredményeit. Egy év távlatából Kádár számára már világosabbak voltak a két ország kapcsolatára vonatkozó problémák. Ennek függvényében az alapcélok magyar részről, ha minimálisan is, de változtak: fenntartani az érintkezést, de nem legitimálni a különutas politikát, hatást gyakorolni Bukarestre, szóvá tenni a kétoldalú kapcsolatok stagnálását. Ezen a találkozón még inkább világossá vált, hogy a Ceauşescu-féle nyitás (kül- és belpolitikai) szándékaiban és mélységében nem azonosak a magyar fél által megvalósítottakkal. A belpolitikai különbségeknél sokkal komolyabb problémát jelentett egyes külpolitikai történések megítélése és a kétoldalú kapcsolatok alakulása. A román fél világosan jelezte, hogy teljesen másképpen értékeli és értelmezi a szocialista táboron belüli kapcsolatokat, mint a magyar fél. Mint említettük, a kétoldalú kapcsolatok alakulása terén tapasztalható stagnálás jelentette a legnagyobb dilemmát Kádárnak. Az 1966-ban megfogalmazott és gyakorlatba ültetett stratégia, ami a kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédsági viszony elmélyítésére alapozott több kérdőjelet is felvetett. Ezt Kádár közölte is tárgyalópartnerével, ugyanakkor mélyebb szintű konfrontációt ezúttal sem volt hajlandó felvállalni. Novák Csaba Zoltán Transindex.ro 2016. április 2.Alakváltók regényeBeszélgetés Szabó Róbert Csabával Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödikkönyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével. – Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz? Vagy a téma talált meg téged? – Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe. – Te akkor még nem éltél, amikor az említett "székelyföldi betyárok" története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett "partizánok" között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről? – Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott. – Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak. – 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom. – A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik? – Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceausescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv. – Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne. – Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceausescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is. – Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, "kaland" jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el? – Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok. – A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint regény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb? – Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb- utóbb valamilyen formában film születik belőle. – A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz? – Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 14.A felettébb gyanús társadalom (Egy megfigyelt család - 1.)„Ki kell irtanunk a polgárságot” (Gheorghe Pintilie) A kommunista diktatúráról már sokan írtak, sokat emlegették magán- és közbeszédben. Könyvtárnyi irodalma van, számos börtönnapló vagy visszatekintés, önéletrajz tárja elénk mindazokat a borzalmakat, melyeket testünk és lelkünk egyaránt elszenvedett. Aztán vannak másfajta vélekedések is. Megkeseredve a napjainkban csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltás fonákságaitól, az ország vezetőinek alkalmatlanságától és a mindenütt előforduló korrupciótól már tömegesen kívánják vissza Gheorghiu Dej és Ceauşescu parancsuralmi rendszerét, ahol mindenkinek volt állása és lakása. Az, hogy be kellett fognod szádat, nem volt elviselhetetlen. A csirkeláblevest és a sorban állást minden alapélelemért, a fűtetlen lakást és a villany elvételét, az egyszínű és tartalmú tévéadást ki lehetett bírni. S akinek mindez elfogadhatatlan volt? Az megérdemelte a börtönt... Minden diktatúra két szükségszerű tényezőt feltételez: a rendszer feltétlen kiszolgálóit és az elnyomó erőszakszervezetet. Az előbbiekből kerülnek ki a jól megfizetett, hűséges felső, középső és alsó szintű vezetők. A román kommunista párt idején 1948-ig Siguranţának, 1948 után Securitaténak nevezték a politikai rendőrséget. Mind a két elnyomó szervezet tette a dolgát, és nem is rosszul. Édesapám az elsőnek, mi, a három fia (Attila, Csaba, Árpád) az utóbbinak voltunk az áldozatai. A rendszerhez hű emberek elkötelezett informátorok (besúgók) voltak, a zsarolhatók, megfélemlíthetők akarat nélküli, gyenge jellemű emberekből kerültek ki. Bárki is volt a Siguranţa és a Securitate „szállítója”, többnyire tevőlegesen járult hozzá ártatlan emberek bebörtönzéséhez. Hogy miként ítéljük meg cselekedeteiket, mindenkinek magánügye. Egyetlen személy kért írásos tetteiért bocsánatot tőlem. Neki megbocsátottam. A többi tíz hallgat – abban a reményben, hogy nem ismerem kilétüket. Hogy ez az elnyomó gépezet miként működhetett annyira hatékonyan, néhány adat szolgáljon bizonyítékul. Amikor megjelent a belügyminisztérium 1957/70-es számú titkos rendelete arról, hogy milyen társadalmi csoportokat kell rendszeresen megfigyelni, 8578 operatív tiszt, 3375 operatív altiszt, 5816 civil alkalmazott és 11 193 „segédszemélyzet” volt alkalmazásban. Raţiu ezredes, a nyomozati osztály főnöke a fordulat évének kezdetén egymillióra teszi az informátorok hálózatának létszámát. Ugyanekkor a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója 14 250 katonai káderről beszél, akikből 8736 operatív tiszt és altiszt, ezek megoszlása: 3832 a központban, 4544 a megyéknél dolgozik. Elmondja, hogy 1 267 384 dossziét tárolnak, illetve ebből már 1989-ben százezret megsemmisítettek. Măgureanu nyilatkozza 1990-ben, hogy 425 000 dosszié az együttműködő személyeké. Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 9.Bukarest színeváltozásaElőször tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak. Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket. Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza. Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak. Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén... Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese. A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra... A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét. Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek. Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ... Ábrám Zoltán A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 29.Élet(ek) a hamis Aranykor előttMarosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása. Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket. Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust. Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket. A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított. erdelyiriport.ro lapozás: 1-30 | 31-31
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
